Titel: A jövőhomályos rémálom – Egy abszurd-pszichonikus-tachyonikus jelentés

Bevezetés:

Az ok és a lehetőség korai, szinte virágzó térközében – ott, ahol a jelen nincs formában, és a jövő már feledve –, materializálódott a rémálom. Nem félelem által, hanem hatástanlanság révén, egy olyan lét visszhangja által, amely nem tudja, volt-e vagy lesz.

I. A hatástanlanság küszöbe

A világ vibrálni kezdett, még mielőtt eldöntötte volna, hogy valóban létezik-e. Minden lépés a valóságban hét árnyat vetett a potenciális jövőben. Egyesek ezekből az árnyakból kiabáltak. Mások túlzottan mosolyogtak. És néhányuk már halott volt, mielőtt megszülettek volna.

Az idő maga is abbahagyta, hogy irányba gondoljon. A múlt és a jövő kvantumlogikusan keveredett, mint rosszul archivált rémálmok egy defektusos emlékspirálban.

Egy tábla lebegett az álom bejáratánál:

„Figyelmeztetés: A jövő bizonytalan. A valóság nem garantált. Pszionikusan szennyezett tachyonmezők. Csak inverzióstabil identitásmagokkal léphet be.“

II. A tachyoni sugárzás gondolatokról

A Tréálmozók gondolatai nem aagyukban keletkeztek, hanem az invertált jövőbeli valószínűségek visszalökéséből. Szavak, mint a holnap, dönteni, irány szétesett, mint dohászavajú gombaspórák egy paranoiássá váló megfigyelő mikroszkópjában.

Egy pszichonikus lény, akit Yg’Rhe-Vektornak hívtak, ritmikusan csentett a kezével, amilyeneket sosem volt. Beszélt:

„Te nem te vagy. Te csak egy statikus hiba egy dinamikusan hibázó valószínűségáramban.“

A Tréálmozó fel akart ébredni, de az ébredés egy jövőbeli esemény volt, amely nem volt többé lokalizálható. A tachyoni elmosódott.

III. Találkozás a határozatlan lényekkel

Egy helyen, ami nincs sehol, találkozott AZZAL. Nem volt formája, iránya, motivációja – ez volt a tiszta konjunktívum. Ez a talán.

„Én a még-nem-lévőké álma vagyok. Én az el nem döntött megbánásod. Azok az útjaid, amelyek soha nem ágaztak el.“

A Tréálmozó ki akart ordítani, de a hangja a múlt torkában ragadt. A torok egy fosszília volt, ami még nem is létezett. A lény nevetett – hátrafelé irányuló neuronvillanásokban.

IV. A szubjektivitás bomlása

Minden pillanatban a Tréálmozó egyre több koherenciát veszített. Az Énje töredékre tört:

• Az egyik azon tűnődött, hogy valaha is álmodott-e álmot.

• Egy másik már felébredt, de egy ok nélküli világban.

• A harmadik egy Ént emlékezett meg, amely nem tudott álni.

Az idő többé nem volt folyó, hanem egy következő körökben haladó homályfelhő, amiből tentakelformák útak nőtek minden irányba – csak nem előre.

V. A lehetetlenségbe vezető út

A rémálom nem ért véget.

Mert a végkifejlések olyan események, amelyeknek világos jövőbeli irányuk van. És itt nem volt irány. Csak egy állandó átmenet, egy pszichonikus fülbe hangzó zümmögés, ami megtagadta, hogy valóság legyen.

Egy utolsó mondat állt egy nem-lévő anyagból készült fekete táblán:

„Ha azt hiszed, kijöttél az álomból, csak a frekvenciát váltottad. Üdvözöljük a következő valószínűségbeli hibában.“

Utószó:

A olvasó figyelmét hívjuk fel: Ha az olvasás közben orientációs zavar, valóságtartalom elvesztése vagy a jövő fluktuációja érzés jelentkezik, ne kapaszkodj meg a jelenben – az csak egy statisztikai artefaktum.

Szeretné folytatni ezt az álom-univerzumot?